Az okok

És akkor arról, hogy miért.

A gyerekeim nemsokára felnőnek… Sára már kirepült, hatalmas űrt hagyva maga után. Kapott, amit kapott, jót-rosszat. És most elkezdtem sírni… Itt ülök a szobájában, a falon az ő képei, az ő kiírásai. Nincs erőm leszedni őket, pedig tudom, hogy visszaút már nincs. Éli az életét, van munkája, párja, saját mindennapjai. És ez így jó… Talán tudott annyira erőssé válni, hogy nem lesz baj. Csak a szokásos küszködés, az élet harcai. A külvilággal szemben, saját magával szemben. De… tudtam volna adni többet is. Elvinni a hegyekbe, a tengerhez, idegen városokban kóborolni. Több könyv, színház, mozi. És több ruha, több kozmetikus és fodrász. Hogy kikerülve érettségi után ne az legyen a fontos, hogy mindezt megadhassa magának, hogy végre elégedett lehessen, ha a tükörbe néz. (És milyen szép is lett!…) És végre ne mások levetett ruháiban járjon… De ami a legtöbb lett volna: az anyját ne roncsként lássa… Akik feladta. És eladta a lelkét. Nyomorog, és a napi betevőért mindent, de mindent megtenne. Ha voltak is álmai, már rég elfeledte őket. Aki azt mondja: a nap legjobb része az, amikor este bebújik az ágyba. Mert egy újabb nap letudva, és már csak aludni kell… 

Az ikrek tizennégy évesek, Vili kilenc. Van még 5-6 évem, amíg mi négyen együtt lehetünk, 5-6 olyan év, ami ki fog hatni az egész későbbi életükre. Rajtam áll, mi fog ezekbe az évekbe beleférni. És hogy később hogy fognak tekinteni rám. Előrevivő, vagy elrettentő példaként.

Nem akarok, nem tudok tovább zombiként élni. Nem akarok több antidepresszánst és magányos bormámoros estét. Nem akarom tompítani az agyamat, csak hogy kibírjam az életemet. 

A munkám nem én vagyok, sok részletét gyűlölöm. Államigazgatás. Azt hiszem, ennyi elég is. Az, hogy szociális terület, csak súlyosbítja a dolgokat. Nem az ember a fontos, ugyan, leszámítva a vezetőket… Ezenkívül nem használom a francia tudásomat, pedig ez az egyetlen igazi értékem, talentumom. Amit ugye megsokszorozni kellene, mert különben mit mondok majd odafönt? És ráadásul annyira leszív a pénzügyes munkám, az, hogy egész nap számokat kell ütögetnem, rohadt precízen, hogy este teljesen használhatatlan vagyok. Jaj annak a gyereknek, aki oda mer jönni hozzám valami problémával… Dani már nem is jön, régóta… Vacsora együtt? Talán hétvégén. Mese Vilinek? Kb. 3 éve nem volt. Szegény legalább éjszaka próbál valamit kinyerni belőlem, szorosan hozzám bújva alszik el este. És akkor, pár percig viccelődünk és gunyorosan kedveseket mondunk egymásnak. És én közben reménykedem és imádkozom: legyen ez elég… De nem elég, tipikus elhanyagolt gyerek. Múltkor a napközis tanárnője mondta neki, hogy szóljon otthon, vágják már le a körmét… Tudtam róla, egész nap a fekete, hosszú körmei jártak a fejemben: előző este túl fáradt voltam, és végül elfelejtettem a körömvágást.

Szóval röviden ennyi: a gyerekekért és a magamért meg kell próbálnom egy másmilyen életet. Lassabbat, több együtt töltött idővel, szép helyen, nyelvtanulással. És ezért hitelt is kész vagyok felvenni. Mi másra, ha nem időre költsön az ember, azokkal, akiket szeret?…