Hát, azok vannak. Első perctől, persze. Leginkább azt érzem, hogy van ez az abszurd vágyam, vagy kényszerítő érzés bennem, hogy el kell mennünk, ami mint aprócska láng pislákol lelki szemeim előtt: érdekes módon hiába jönnek fuvallatok, csak nem akar kialudni. Kitart.
Egyik fuvallat azt susogja: nem fogod bírni, mennyi intézni-, elrendezni való, amikor még az itthoni mindennapok se mennek, állandóan elfelejted a tennivalóid felét. Kilépsz a komfortzónádból, lemondasz a biztos bevételtől, eladósodsz… Másik: csak menekülni próbálsz, itt kell megpróbálnod olyanná tenni az életeteket, hogy mindenkinek kielégítőbb legyen, mert valójában csak kilépni akarsz az életedből, ahelyett, hogy szépen megigazítanád a válladon a keresztedet, és cipelnéd tovább. Harmadik: hatalmas stressznek teszed ki magadat és a gyerekeidet, és félő, hogy idő előtt hazajöttök, egy újabb kudarcélménnyel a hátatok mögött. Emlékezz Annára: mindent felégetett, hogy kimehessenek Németországba, egy hónap kínlódás után megszégyenülten jött haza, tönkrement a házassága, és fél évbe telt, mire egyáltalán el tudta mesélni neked, mi történt.
Nehéz ezekkel szembeszállni… De a láng nem alszik ki. Hogy miből, kiből táplálkozik, ki tudja… Majd az idő megmondja, hogy kísértés volt-e, vagy pedig utat mutató fény.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: